"Úgy látom, jelenkori életünk hívatlan publikum előtt zajlik. Ez a kukkoló tömeg minden történést zsigeri szinten leszól, kritizál. Ily módon durván megsértik a szabadságomat, az életem megéléséhez, a hibáim elkövetéséhez, az örömeim intimitásához, a tökéletlenséghez való jogomat. Utóbbin azt értem, hogy jogom van nem megfelelni mások elvárásainak. Végtére is itt vannak nekem az enyémek."

2012. június 2., szombat

Laurie Halse Anderson - Hadd mondjam el...

Miután végeztem a könyvvel, nem tartottam különösebben érdekesnek. Az olvasása is, kis terjedelme ellenére, beletellett úgy 3-4 napba. Egyszerűen nem voltam abban a hangulatban, hogy be tudnám fogadni az eseménysorozatot és a benne elfésült üzenetet. Aztán valami mégis történt. Egy beszélgetés emlékeket hozott fel, az emlékek párhuzamokba kezdtek rendeződni...

A könyv nyelvezete, a nyers közlésmód mind-mind csak most ért el hozzám, miután egy barátomnak elmeséltem egy körülbelül két évvel ezelőtti kínos mesét, ami velem esett meg és ami hasonlóan zavart okozott a fejemben, mint ahogyan Melindának, a főszereplő lánynak is.

Nem csak eleinte, de az egész történeten keresztül valahogy taszított a karaktere. A beletörődése, a semmittevése, az elfogadása. Nem szabad feladni. Semmi sem rosszabb, mint feladni. Számomra elképzelhetetlen hogy engedheti el valaki ennyire fülét-farkát, miközben a világ eseményei folynak körülötte. Ez a könyv ellent mond egy nekem nagyon fontos mondásnak. Bármilyen kapcsolatban sérelem ér minket, még nem hagyunk fel a másik fél iránt érzett szeretettel. Ugyanígy van ez az élettel. Nem veszünk egy mély levegőt és cövekelünk le az út szélén azzal a kijelentéssel, hogy mától nincs kedvünk tovább élni. De ez a regény mindent cáfol, méghozzá keményen...

Némasági fogadalmat életében egyszer legalább minden gyerek fogad, és ezt a többség nem tudja betartani néhány percnél tovább. Mert az ember társasági lény. Éppen ezért jöttem rá, hogy ez a regény sokkal mélyebben hordozza magában a mondanivalót, mint az első látásra tűnik. Az után a bizonyos eset után sokáig én sem mertem beszélni az esetről senkinek, mert sokkos állapotba kerültem, annak ellenére, hogy igazából konkrét dolog nem is történt, csak megijedtem. Ha Melindát nézzük a maga tizennégy-tizenöt évével esetlen és zöldfülű még, aki egyszer nem ült le egy jót csacsogni a barátnőivel a felnőtt dolgokról, és iskolai szinten sem kapott semmiféle felvilágosítást. Hiába tükrözik a gondolatai, hogy a maga módján tudja kezelni a helyzetet és erős, ami vele történt tragikus és depresszióba taszító. Ő még mindig inkább gyerek, mint felnőtt, és egy gyereket a traumából sokkalta nehezebb kigyógyítani...

Fontos motívum a művészet. A művészet sosem boldogságból ered. Érdekes kontraszt az, mennyire tudunk csodálni valami igazán absztrakt művet, legyen az egy szobor, festmény, lírai alkotás - és mennyire megtagadjuk a művészt, ha kitudódnak sötét kis titkai. A művészetek az önkifejezés legcsodálatosabb módja, és ugyanúgy jobban érzi tőle az ember magát, mint egy sokatmondó, könnyes beszélgetéstől. A művészetek lehetővé teszik az öngyógyítást.

Őszintén elszomorít, hogy civilizációban, közösségben élünk, naponta annyi arccal találkozunk, hogy egy macska a kilenc életére megirigyelné, és mégis... A legtöbben arra nem veszik a fáradtságot, hogy kevésbé legyenek önközpontúak és önkritikusak. Hogy mások felé is elfordítsák a fejüket. Ez egy láncreakció. Ha mosolyogsz, az emberek reflexből visszamosolyognak rád, próbáld ki. De ha magadba süllyedsz, és ha csak hagyod hogy a lét megtörténjen veled, azzal hitegetve magad, hogy így legalább nem ártasz senki másnak, nagyon is tévedsz. A pszichológiának nagyon komoly rétegei vannak, és az emberi viselkedésre a legkisebb ráhatás is hozhat változást. Ami nem feltétlenül kedvező. Ez így működik - egyszer fent, egyszer lent.

Mindenesetre értékeltem, hogy nem öngyilkossággal próbálta megoldani a problémát, hanem egyfajta passzív-agresszív támadással. Rengeteg furcsa tragikum keresztezi az életünket, akár egy könyvben találkozunk velük, akár a valóságban. Megrázó, hogy még mindig túlnyomó részben a tinédzser korosztályból kerül ki a legtöbb haláleset, a természetes halállal elhunyt idősebbeket leszámítva. Ahogy pedig ezeket a történeteket rivaldafénybe emeljük, annál nagyobb lesz a vonzás, annál többen fognak magukra ismerni bennük. Elismerésem, amiért a regényt az írónő úgy vitelezte ki, hogy minden elveszett lélek rá legyen kényszerülve, hogy még egyszer jól átrágja a helyzetét, és újra kebelbarátságot kössön a reménnyel. Azoknak pedig, akiktől az érzelmek ezen fajta megnyilvánulásai távol állnak (mint jelen pillanatban szégyenemre tőlem is), intő például szolgáljon. Amit megszelídítesz, azért felelősséggel tartozol, és egyszerűen nem teheted meg, hogy sorsára hagyod...


2012. április 24., kedd

The Last Miracle


I turned around, and he was standing there, like he always waited for this move. In silence, patiently. I just realized that one half of him moved out permanently from my heart to being my reality. The space which stayed inside of me, filled up again, as our hands found each other in the frosty air of the dawn. There was that possession in his eyes; I counted the seconds as he closed them and opened up again. It felt like levitation. It felt like I wouldn't mind if the sky would fall down, or it would be the last day on the Earth for the humanity. Because I was there where one of the last miracles happened.
I bit my lip shakily, and his eyes glanced there involuntarily.
I smile when it comes to my mind how he can read in people's eyes and mind. Because now I worked out a mystery, of his own; eternity blinked in his eyes.
A child threw a stone to the Thames, and it splashed, and we heard all the noise which people raised cain around us as the morning came The concept of the time and space broke off.
And we were so happy. There were more than simple respect and admiration between us, without words. There were love, all around us, all around the world. And we were so happy.

2011. december 26., hétfő

Mintha

Úgy teszek, mintha nem érdekelne. Mintha csak elmehetnék melletted, lebegő, halványszürke árnyalak mellett. Szellemmé száműzlek, de mégis te maradsz meg lélegezni. Te, mint céltalan, kóbor, de lélegző kiskutya – mosolyognom kell, mikor elképzellek. Pedig sokszor képzellek el, és sokszor emlékszem vissza a régi, nagyon szép időkre.

Rám köszönsz bizakodva, és én egyszerűen kiszakítom belőled a reményt, eltiprom új hajtásaid, visszaégetem őket tövig - s most érzem csak igazán, mily kíméletlen vagyok. Tulipánt ültetek a helyére, élénk hófehéret, hogy legyen min gondolkodnod – mi az, s hogy miféle csoda folytán került az oda. Zuhogni kezd, és elmossa kezdődő aggodalmad.

Feldereng egy kép álmodból s elfeleded. Altodban mosolyogsz, s én magamtól visszamosolygok rád, mintha még lenne bármi jelentősége. Hónapok múltán újraéled az álmod, s találsz valamit a hétköznapok között kotorászva, amit szerethetnél, de nem tudod megragadni. S már nem tudod, álom voltam-e, vagy léteztem; hogy egyáltalán voltam-e bárhol, bármikor, akárhol. Zavarba jössz. Lebiggyednek nedves, vörös ajkaid, s én leutánzom a mozdulatsort.

Figyellek és óvom lépteid, még mindig, még most is. Lehullok az esővel, ott ülök a tulipán harmatcseppjén és kirándulok egyet a pajkos napsugár hátán. Olyan meghitt a jelenet, hogy csak-csak meghatódom. Ott vagyok a szemed tükrében, a saját arcod is rám emlékeztet, s tudod, hogy hiányzom. Ott guggolok a könnycseppben, melyet a szél csalogatott szemedbe, s ölelem magam, hogy minél kisebbnek tűnjek a szembogaradban.

Egyszerre akarom, hogy akarj és felejts el. Akarnod kell elfelejtened.

Most engedj a színpadra, hadd játsszam el, hogy mindenkinek számítok és mindenki szeret. Nem látlak, ha világos van, s holdfénytől lopott fehérségben vibrál a testedből kilépő hő, ha kiborul a sötétség, s mi bőrig ázunk benne.

A színfalak mögött ücsörgünk, némán, mint az idegenek, kik egy szokatlan hangtól összerezzennek, s ijedten a sarokba bujdosnak, mint alamuszi nyuszik. De én látlak, talán én vagyok az egyetlen, aki látlak. Közelebb húzódom, ki ne hűljek, s te be ne lázasodj.

Szeretném, ha éjjel az ablakomba ülnél, s a búgó, esti-szél altatóm lennél. Én majd úgy teszek, mintha nem tudnék jelenlétedről, s kényelmesen elhelyezkedem éppen a fésülködőasztallal szemben, a hajamat kezdem bontogatni. A tükörbe nézek, s elképzelem, hogy besurrantál a kulcslyukon, hogy a szembogaramban ülve elidőzhess, míg én a fénnyel játszadozom a szobám játszóterén, s fekete hattyút festek a falra a kezemből.

Tégy majd úgy, mintha téged nem érdekelne, hogy micsoda önző dolgokat művelek veled.
Hogy arra ösztönözlek, kísérj szemeddel mindenfelé, mint halványszürke árnyalak, óvó lidérc.

Én majd úgy teszek, mintha ki tudnám törölni a közös múltunkat egy vizes szivaccsal, mintha el tudnám dönteni, hogy ettől a pillanattól nem szeretlek. Mintha nem tudnám rég, hogy nem tudjuk nem nem szeretni egymást. A házi-szellemem lettél, s én a tiéd. Örökkön örökké, te, meg én.

Én és a kisfiú


Mintha tábortűz ülne a szobában
Nyargalnak az árnyak fel s alá,
Apró fürtök csimpaszkodnak a homályban,
Akaratosan húznak engem a fény alá.

Feloltom a lámpát, had zubogjék a fény,
Elém robognak a képek, mintha egy szobában volnék.
Távoli múltak táncolnak a falakon, nézd
Ilyen szép álmod tán sose volt még, káprázat az egész.

Bizony álmodsz, de csak velem együtt, tudom, hogy félsz
Miben jársz, az én álmom, ezért neked adom,
Csak hogy tudjam többé már nem félsz,
Szuszogó párnád alattad, alszol.

De sose félj! Majd én álmodom.

Égi tájak


Meseszép, mesejó tájak,
Vadregényes égi árnyak.
Messziről tova visz egy szellő,
Halkan, csendben rebegi ezt ő.

Hullnak a meseszép, mesejó árnyak,
Szertefoszlanak a rétbéli tájak,
Merengő úrral táncolva kis leücsörődő,
Már nem remél, nem sirat, nem gyászol ő.

Égi vándor érkezik a tájra,
Visszahozza azt, mi emberek régi álma.
Elmélázva nem tűri már a szellő, hogy
Halkan, csendben rebegje ezt el ő.

Keresztmetszet

 Vonalak a folyosók a kicsiny palást alatt,
Halk altató zendül, és eltűnnek a falak.
Puha, meleg dallamok ringatóznak a szélben
van valahol végük, de még dalolnak az éjben.

Mint pókhálón a harmatcseppek, függenek a hangok,
Visszhangot ver minden, egyszerre beszélgetést hallok.
Osonva lépek és surranva járok, mint félénkségben a merészség,
Felszakítom az ajtót, s ledönt lábamról az esztelen fehérség.

Bűvölten ülök a fehér papír közepén, szélen tervek pipiskednek,
Egyik a másik feje fölül kémlel, végül döntenek, nem ismernek.
Körülölel egy képzelet, lényeit álmodozva karomba várom, ide hát!
Ők mégsem látnak énbennem mást, csak elmosódott vicsorgó-mosolygó tintát.

A kőbe-vésett angyalarc


A bazilika híres tornyáról szégyentelenül rám mered,
Rámbámul szemével, mint ki embert oly könnyen feled,
S nem emlékezne, hogy egyszer fénykoromban már láttam,
Elevenen, fénylőn és tündöklőn, csupán csak más korban.

Torz arcából irigység süt, torka égett kacajt ontva hörög,
Arra jár egy gyermek, rápillant, s ni, már sehol egy göröngy.
Pimaszkodik, mintha nem lenne mit félnie, s nem lenne Istene,
Feledi hazáját, apját, alkotóját, de engem feledni nem képtelen.

Töri a fejét, látom-e vagy csak mímelem, majd nyüszítve elbúvik,
Mert rádöbbenni kénytelen, meglelem akárhol, hisz tudja úgyis.
Hívogatom a holdsugárban, "Jer elő csodabogaram, én kicsi angyalom,
Múltam már elvészett, de jövőm neked adom, add nekem jelened,

Ó, angyalom!"

Reflection

Halványlila hintócska csoszogott alattam a rózsaszín habfelhő utakon. Fényárban úszott a szemem, olyasfélében, melyet tekintet sosem szok meg igazán. Nem a megszokott világunkban jártam, óh nem. Ki akartam nézni a pöttöm ablakon, de a függöny, mintha csak megsejtette volna akaratom, egy lenge mozdulattal odébb libbent.

Rögzített táncosok forogtak a tejfehér ködben, düledezve, testük minden nem létező izma ívbe rendeződött, s vékony kis fehér ujjaik hattyúkat formáltak. Oly bájjal lejtették táncukat, mintha épp nem is bánnák, hogy csak egy egyszerű zenedoboz eszközei. Mosolyuk töretlen volt, piros orcácskájuk élénken tündökölt, ahogy a fény birtoklóan rájuk esett, s szemeiknek előkelő, hideg kéksége megbabonázott.
Egy teljes percre sikerült megfeledkeznem róla, hogy ők, akiket még csak „ők”-nek sem illik nevezni, mind a természet keze által faragott, gondos hozzáértéssel megmunkált, élettelen bábuk csupán. Holmi díszes balerinák egy hozzájuk mesterien passzoló világban, melyben még a lélegzet sem az övéké, s noha mozdulataikat sem mondhatják magukénak, van bennük egyfajta rejtett büszkeség, amivel minden bizonnyal a teremtőjük ruházta fel.

Kinézek az ablakon, újra, ezúttal a másikon. Apró kis tó, itt minden apró, én is az vagyok, megérkeztem, úgy hiszem. Ez a hely, pont mint Csodaország, igazából köze sincs hozzá, ez az igazi világ, a világ valós, kifordított énje, egy másik dimenzióban, de a mi világunk. Selymes, kék-füvű, puha pázsit között sárga kővel kirakott utacska vezet a tóig, amit fekete pillangók szárny-csapdosása szegélyez. A fák, melyek lágyan ringatóznak, pedig a szél nem jár, egyszerűen elbűvölnek. A látvány megcáfol, s el akarja hitetni velem, hogy ez csak álom. De ami ennyire varázslatos, az nem lehet álom. Ez a valóságba ültetett képzelet.

A víz tökéletesen átlátszó, érinthetetlenül gyönyörű, túl tiszta, hogy víz legyen. Csak egy fénytömeg az egész, puszta visszatükröződése a narancs fénynek. Mikor fölé hajolok, meglátom magam benne, s egyszeriben az összes balett-baba is ott terem mellettem, a szelet magukkal hurcolva, amit képtelen vagyok érzékelni. A víztükröm váratlanul fodrozódni kezd, s a bőröm alatt sürgető bizsergés lesz úrrá, a szél meg a kölcsönhatás. A balerinák izgágáskodnak, türelmetlenül és kíváncsiságtól fűtötten tolongnak végig a part mentén, hogy ők is megtekinthessék alakjukat a felszínen, nem hiszik el, hogy csak én látom őket.


A kérlelő szavaim mind leperegnek róluk, meg sem hallják, szelektív hallásúak. Az események átmenet nélkül csapnak át a következő fokozatba, hirtelen, szempillantásnyi idő sem kell nekik. A remény ezerfelé loccsan, mégsem aggódok, nem szökhet meg, idetartozik. Más vagyok, mint ők, s a veszély amúgy is csak látszólagos, számukra nem átmeneti, számomra örök. Ahogy a lelketlen babák szépen lassan sorban elmerülnek a tóban, úgy válik ki az illúzió a térből.

A zenedoboz elhallgat, az elsüllyedt áldozatok visszaváltoznak emberekké, szülinapot ünnepelnek, összetömörülve, édes pezsgővel koccintva, új eséllyel a markukban a változtatásra. Kulccsal, s lakattal járják a világ minden napját A remény bennük szívódott fel, s mindezt megosztva mással kiapadhatatlan forrását hozták létre az örök, tovább-buzdító erőknek. Ők hozták létre. Önakaratból. Szeretetből. Az összetevőkben nem észlelhető hiány.

Sokszor gondolkodom ezen, mikor végigsétálok az utcán, s az embereket ilyen szempontból vizsgálom. Az emberek hiúak, ha rá is jönnének a titkomra, nem érthetnék még. Olyan lenne ez nekik, mint egy kódolt üzenet megfejtőkulcs nélkül.

Tudomásul venni azt, hogy ebben a szürke világban, a hibásan legyártott embertömegek között van valaki valahol, aki a te lakatoddal mászkál. A pillanatstop és az idő fogalma ismeretlen. A te dolgod: megtalálni őt, s tökéletesíteni az elméletet.

Charles Dickens - Karácsonyi Ének

Talán ez Dickens harmadik könyve, amit olvastam, de ez tetszett a legjobban. Ebben a kicsiny történetben mintha kiszakadt volna egy rövid időre megszokott stílusából, ugyanakkor megtalálhatók benne azok a melankolikus jelzők, amik Dickens-et Dickens-é teszik.

Abszolút semmi nincs, amibe bele tudnék kötni. Imádtam a hangulatát, az egyszerűségét, az apró tanulságokat, az utcák részletes bemutatását, a város lakóit, az őket körüllengő nyugalmat, a megható visszaemlékezést a régmúltba történő visszautazáskor, a szellemek megjelenését… Folytathatnám a felsorolást még nagyon hosszan :)


Engem elvarázsolt, mert igazán benne él a régi karácsonyok szelleme, amikor ez az ünnep még nem az üzletnek kedvezett, hanem a családoknak és a szeretetnek. Amikor az üzletekbe a díszítő elemek csak december elején kerültek a kirakatokba, nem pedig október végén.



Régies felfogású, és számomra épp ez teszi tisztává, kedvessé. Hogy az ember olvasás közben nem csak azt érzi, hogy meg akarják változtatni, és visszaterelni a helyes ösvényre, hanem őszintén elgondolkodik viselt dolgain...

James Patterson - Suzanne naplója Nicholasnak


Molyon bukkantam rá, és néhány nap múlva elmentünk Dórival könyvtárazni, ő pedig kapásból kiszúrta nekem^^ Próbált rábeszélni valami másra azzal az indokkal, hogy erről a könyvről azt mondják, nem olyan jó. De persze én makacs azt feleltem, hogy nem, jó lesz ez, engem kíváncsivá tett. Dóri, itt az értékelés, mert megbeszéltük :)

Nem is tudom, mit írjak. A könyv háromnegyedénél rájöttem, hogy kik illenének tökéletesen ennek a könyvnek az olvasó- és rajongótáborába. Arra jutottam, hogy végül is a várandós anyukáknak lett szánva – ha az lennék (ami nem a közeljövőben fog megtörténni), biztosan nem álltam volna meg 200 papír zsebkendő alatt, mivel természetemnél fogva könnyen meghatódom, de nem. Ez a könyv határozottan nem nekem való, és soha nem is lesz az.

Furcsa volt nekem egy férfi tollából olvasnom ezeket a sorokat, főleg a babavárást. Könnyedén át tudtam élni, mivel már nem voltam olyan kisgyerek, amikor szemtanúja lehettem egy babavárás folyamatának, egészen pontosan a féltestvéremének :)

Patterson nem kis feladatra vállalkozott, mikor úgy döntött, hogy megírja ezt a könyvet. Többek között azért is, mert vajmi bonyolult lehet összeegyeztetni azokat az információkat, amiket az írónak feltétlenül közölnie kell az olvasóval, valamint azokat, amelyeket a regénybeli olvasónkkal kellett tudatnia. Sok helyen éreztem, hogy ez nem igazán jött össze. Sokszor éreztem úgy, mintha csak egy kéziratot olvasnék, letisztulatlan, nyers változatában. A regény második fele elnagyolt volt, és túl hamar lepörögtek az események; közben végig ott tolongott bennem a kirekesztettség érzése, mert nagyon sok mindent csak utólag tudtam meg. Tisztában vagyok vele, hogy a drámaiság fokozása miatt szükség volt ezekre a kis fordulatokra, de nálam fordítva sült el minden.

Habár az utolsó oldalak fele, Matthew részénél nyeltem nagyokat meghatottságomban, és akkor egy egészen rövid ideig láttam benne valami szépséget, de körülbelül itt véget is ért.

Suzanne karaktere aránylag életszerűen volt ábrázolva, de elvett a hitelességéből, hogy minden jó dolgot, ami történt vele. Fortunának tulajdonított. Hát nem szerencse? - folyton ezt hajtogatták. Ha az ember túlél egy szívrohamot, akkor szerintem Istenben kezd el hinni, még ha azelőtt nem is tette. Tőlem a szerencse elmélete amúgy is távol áll, én hiszek benne, hogy minden okkal történik...

Nem igazán tudom hova tenni, mert alig volt benne néhány dolog, ami képes volt megragadni. Az alapötlet tetszett, de irodalmi szempontból nulla. Egyszóval feledhető.

De néha ilyet is kell olvasni. Összehasonlítás végett.

2011. november 2., szerda

Bertolt Brecht - Kurázsi mama és gyermekei

Bevallom elég szkeptikusan álltam a műhöz, aztán egy irodalom órai elemzés meghozta a kedvem és elolvastam.

Már megérte, mivel az irodalom tanárom szerint a mű végén Kurázsi mama érzéketlenné válik a világgal szemben (szinte élőhalottnak állította be), és csak megy, robotol, vontatja a szekerét a háború markotányosnőjeként. Mi úgy tanultuk, hogy mindhárom gyermekét elveszíti, és erről tud is, de még így is követi a hadsereget, mintha már semmi más dolga ne lenne a világon. De teljesen más színezetet kap a történet, ha Kurázsi mama tudomása szerint még él az egyik fia; ha még van kiért robotolni - és élni.
Mikor a nő legutoljára kel útra, a fiát - aki beállt a hadseregbe -, Eilifet indul felkutatni, és szerintem nem ugyanaz a kettő. Sőt, ez egy fontos motívum. Sok mindent tudnék mondani az ilyen magyar tanárra, de inkább nem kezdem el, mert attól tartok nem tudnám befejezni… T.T

Igazából se Kafka Átváltozás-ával, se ezzel a művel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Nem elgondolkodtatnak, hanem inkább elrémítenek és szánakozást keltenek bennünk a szereplők iránt. Ezekben a művekben nincs igazi tanulság, egyszerű szemléltetések, hogy hogyan fejlődünk vissza emberből állattá, vagy épp fordítva. Ezek a művek csak lehetővé teszik számunkra, hogy felismerjük az élethez csapódó tanulságokat – jelen helyzetben a háború embertelenségéről kaptunk egy elrettentő példát - akár a testünkben a memóriasejtek.

Ivan Klíma - Szerelmes nyár

Azt hiszem mai napig nem tudnék kielégítően és bőven beszélni erről a könyvről. A fülszöveg nyilvánvalóvá tette, hogy ez nem egy átlagos szerelem története lesz, de nem hittem volna, hogy ennyire elfajulnak a majd a dolgok, és fityiszt mutatnak a várakozásaimnak. Valahogy sokkolt. Ha nem tévedek, Klíma volt az első cseh író, akitől olvastam, és annak ellenére, hogy túlnyomó többségben nem tetszett, elég mély benyomást tett rám.

A férfi főszereplőnk, David, onnantól volt ellenszenves, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kisétált egy házasságból, két kisgyereket maga mögött hagyva – ki nem állhatom az ilyesmit. A férj és feleség között lezajló első párbeszédből kivehető, hogy a férj mennyire nincs megelégedve a jelenlegi életével, mennyire ingerlékeny és mennyire nem nőtt még fel ahhoz, hogy családapa legyen. Minél inkább felelősségteljesnek akarja magát feltüntetni, annál biztosabbak leszünk benne, hogy a saját maga állította szabályokat előbb-utóbb áthágja. Ebből kiindulva már sajnálni sem igazán tudtam a megpróbáltatásai miatt, de nem állíthatom, hogy nem volt megrázó végigolvasni a hanyatlás hosszadalmas, nyögvenyelős folyamatát. Még ha csak egy egyoldalú látszatszerelem volt is, akkor is minden hidat felégetett maga után. Valamint az sem utolsó szempont, hogy az ilyen helyzetekből általában a nők jönnek ki rosszabbul, míg a férfiak könnyedén továbblépnek. Talán emiatt is idegenkedtem tőle, mert képtelen voltam elhinni, hogy egy férfi is képes így szenvedni egy nő iránti szerelemből...

A regény tökéletesen tükrözi ama elméletet, miszerint a szerelem elveszi a maradék eszedet is. Függetlenül attól, hogy a szerelem viszonzott, vagy viszonzatlan.

A női főszereplő borzasztóan idegesítő jellemmel lett megáldva; egy toporzékoló óvodás agyi szintjére emlékeztet az intelligenciája, aki néha ráérez felnőttes dolgokra is, de ugyanúgy oktondi óvodás marad, aki mindent szeretne, és semmit sem kap, aminek fikarcnyi értéke is lenne. Az jut róla eszembe, hogy nagyon vékony a határ a még „aranyosan naiv” és az „idegesítően naiv” között. Nem teszek fel kérdéseket, hogy miért pont ez a nő kellett neki; miért benne látta meg David a szabadulását a szürke életéből, mert ezekre a kérdésekre egyszerűen nem létezik válasz. Ilyenkor egyszerűen nem létezik a racionalitás fogalma. Csak végig azt éreztem, hogy két nem egészen százas ember szerencsétlenkedik egymással. David is teljesen elvesztette a férfiasságát, miután térden csúszva „szeretlek”-eket nyökögött Ivá-nak, és egy idő után ez már vontatottá tette a történetet. Se előre, se hátra nem haladtunk.

Ha mindenáron jellemezni akarnám a regényt, keserédes lenne. Mert ellenszenves és negatív, de valahol igaz is, ezért szívesebben fordítjuk el a tekintetünket róla...